Jan és Jul (Novella)
Ragon Bricks rendkívül kicsiny falunak számított. Alig ötven ember lakott itt, a csecsemők halálozási aránya viszont nagyon magas volt. Így évről-évre kevesebben maradtak, ebben az amúgy is gyér közösségben.
A falu szélén, egy rogyadozó, fából tákolt viskóban élt egy házaspár. Fél éve, halva született a kislányuk, a férfi tartotta a feleségében a lelket. Bíztatta, hogy hamarosan ismét teherbe esik majd, és kihordja a gyermeket, aki egészséges lesz, és élettel teli.
Roger Markus Donovan viszont nem is hitt igazán ebben az egészben. Szerette a feleségét, és nem szívesen mondta volna el neki, hogy mit gondol erről az Istenverte faluról. El van átkozva!
Minden éjjel szerelmeskedtek, de a feleség nem esett teherbe. Egyik este sírva fakadt, amikor az étkező asztalhoz leültek vacsorázni.
– Roger! Én ezt nem bírom tovább! Tudom, hogy nem lehet gyerekem, és ez elkeserít. Vágyom rá, hogy gondoskodjak valakiről! Akár arra is hajlandó lennék, hogy örökbe fogadjak egyet!
Így történt, hogy másnap bementek a Ragon City-ben található árvaházba, az apácák felvették a házaspár adatait, és ígérték, hogy még másnap elküldenek egy papot, hogy megvizsgálja, milyen környezetben laknak. Az árvaház nem szívesen adott volna örökbe olyan embereknek gyereket, akik nem tudták volna biztosítani a megfelelő otthont.
Roger Markus Donovan, és felesége Hedvig Donovan nem is reménykedett benne, hogy a pap beleegyezik majd abba, gyereket fogadjanak örökbe. Hisz egy olyan viskóban laktak, amelynek teteje lyukas volt mint a rosta.
Így is lett. Másnap, amikor a pap kiment a megadott címre, keresztet vetett, és azt mondta: – ebbe a viskóba be nem teszi lábát gyermek! – Azonban nem volt igaza, két nappal később úgy esett, hogy egy tíz éves forma kisfiú és egy lány lépte át a küszöböt.
***
Pénteki napra esett, hogy Roger tűzifát ment készíteni az erdőbe. Elég gyakran hagyta ezt a munkát, már akkorra, amikor kis-híján mind elfogyott. Vitte a szekercét, ennivalót és egy kis szekeret. Azt, ha megpakolta rendesen, akkor három napra elegendő fűteni való fát készített.
A batyujában ott lapult még a teste felmelegítésére szolgáló itóka is. Otthon főzte, a viskó előtt álló barackfa terméséből.
Vágta a fát, és észre sem vette az idő múlását. Hamar esteledni kezdett. A szekér már csordultig volt, attól félt, hogy meg sem fogja bírni mozdítani. És be kellett látnia, hogy ez igaz is! Hiába kínlódott, hiába feszítette meg minden izmát, a szekér nem mozdult. Ahogy ott gondolkodott, sírásra lett figyelmes, ami a sűrű erdő mélyéről jött. Ahogy múltak a másodpercek, majd a percek, a síró hangok egyre közelebbről hallatszottak. Roger már meg tudta állapítani, hogy két gyermek az! Bizonyára elvesztek, gondolta, és szólongatta őket.
– Hé! Erre gyertek! Halljátok a hangom? Próbáljátok meg követni! – kiabálta körbe-körbe szünet nélkül, és kisvártatva, egy tíz év körüli kislány és egy vele egy korú kisfiú lépett ki az erdő szélén húzódó bokrokból.
Roger Markus Donovan életében nem látott két ilyen gyönyörű, és elbűvölő teremtést. Nagyon megsajnálta őket, és úgy gondolta, hogy segítenie kell megtalálni a szüleiket!
– Elvesztetek?
– Igen – felelték kórusban, és volt a hangjukban valami, ami csábító volt –, már három órája bolyongunk. Elfáradtunk, és éhesek is vagyunk! – Folytatta ezúttal már csak a kislány. Fekete pupillája olyan volt mint a világűr. Épp csak a csillagok hiányoztak belőle.
– Szegénykéim, és a szüleitek?
– Ájultan hevertek a felborult hintóban, amikor útnak indultunk. – pityeredtek el mind a ketten, és a férfinak majd megszakadt a szíve. Úgy döntött, hogy haza viszi a két gyermeket, és bemegy a városba, hogy segítséget hívjon. Ám volt egy kis bökkenő, hogy nem bírta megmozdítani a szekeret. Mi legyen vele? – Gondolkodott, majd úgy döntött egyenlőre itt hagyja, ahol van. A bajba jutottak előnyben részesülnek.
Így indultak útnak. Hármasban, a lemenő nap fényében. Roger egyik kezét a kislány fogta, a másik kezét pedig a kisfiú. A nap előttük ment le, így hosszúra nyúlt a férfi árnyéka. A két gyermeknek viszont nem volt.
***
Hedvig Donovan meghallotta, hogy a férje hazatért. Gyorsan letörölte a könnyeit. Nem akarta, hogy lássa rajta: sírt. Elmondott egy imát, hogy essen teherbe, vagy történjen valami csoda.
– Kedvesem, megjöttem! – kiabált már messziről Roger, és a feleség egy szikrányi boldogságot vélt felfedezni a hangjában.
– Képzeld, vendégeink vannak, de nekem gyorsan be kell mennem a városba, hogy segítséget kérjek.
Hedvig szája elé kapta a kezét. Két falfehér csöppség állt a szoba ajtajában, közre fogva férjét.
– Uram Teremtőm! Hisz szörnyen néznek ki! Gyertek ide Hedvig nénihez, megmelegít titeket. Biztos át vagytok fagyva. Roger, hol találtad őket? – Férje elmesélte, hogy mi történt.
– Szaladj a városba, és a rend őrei induljanak hamar útnak!
Roger el is ment, míg Hedvig próbálta jóllaktatni a gyerekeket, de azok nem akartak enni, mondván, nem éhesek.
Ahogy kiderült Hedvig kérdéseiből, a kisfiút Jan-nak hívták, a kislányt pedig Jul-nak. A szőke kislány halkan belesúgott a feleség fülébe.
– Mi kimegyünk sétálni! Ne gyere utánunk! Megértetted?
Hedvig Donovan nem volt felháborodva, hogy így beszélt vele Jul. Szeme messzire révedt, és beletörődve bó¬lintott.
– Gyere Jan – gondolta a kislány, és lehuppant a föld-re. Eddig Hedvig ölében ült –, ideje végre jól laknunk, utoljára két órája szívtuk ki annak a medvének a vérét.
– Igen húgom – gondolta vissza Jan, hallva a kishúga gondolatait –, még szerencse, hogy megérezted az emberszagot. Máskülönben, most ott állnánk az erdőben megmerevedve, míg ránk nem talált volna Hemera vámpírúrnő!
– Hmm. – Jul gondolatban mosolygott. – Hány éve is rejtőzködünk előle?
– Száz – Húzta ki magát büszkén, a kisfiú. Melle dagadt a büszkeségtől –, de gyerünk végre, mert érzem, hogy már nehezen mozgok. Nincs sok időnk! Ha nem eszünk hamar, akkor megmerevedünk!
A két gyerekvámpír hangtalanul lopakodott ki a viskóból, és bekopogtak a szomszéd ház ajtaján.
Egy ötven év körüli férfi jött ki, meglepett arcot vágva, mikor megpillantotta a két gyereket.
– Hát ti meg kik… – az öreg eddig jutott a kérdésben, amikor a két démoni lény rávetette magát; kivillantva három centi hosszú metszőfogát, szemmel követhetetlen gyorsasággal. Két oldalról mélyesztve fogaikat nyakába. Csontok roppantak, ahogy a két vámpír összezárta állkapcsát.
Lelkét kilehelve feküdt a földön, és a két csöppség nagyokat nyeldesve itta ki az öreg vérét. Majd miután végeztek vacsorájukkal, behúzták a házába. Belülről bezárták az ajtót, és szürke köddé változva, át csúsztak az ajtó alatt, a túloldalon ismét gyermeki alakot öltöttek.
***
Hedvig észre sem vette, hogy elmentek. Azt sem amikor visszajöttek. Jul ismét belesúgott a fülébe:
– Megetettél, megitattál! – Aztán a többit fennhangon folytatta. – Köszönjük néni, igaza volt amikor azt mondta, hogy jobban leszünk, ha eszünk valamit. Ugye anyunak és apának nem lesz bajuk?
– Jaj dehogy lesz! – fordult Hedvig a kislány felé, és szemében immár nyoma sem volt révetegségnek. – Meglátod, minden jó lesz. Azonban ideje lenne ágyba bújnotok. Szerencsére van hely, ahol aludjatok. Egy másik szobánk is van. Át viszek nektek egy matracot. – Be is vitte, még altatót is énekelt nekik. Majd mikor látta, hogy elaludtak, egy-egy puszit adott a csöppségek homlokára, és elhagyta a helységet.
Azonban a várszívók, csak tettették az alvást!
– Jul? – kérdezte bátyja gondolatban húgát, miután Hedvig távozott. – neked nem hiányzik anyu?
– De igen – sóhajtott fel magában a kislány. – ha Hemera nem ölte volna meg anyánkat, akkor boldogan éltünk volna míg meg nem halunk. Pont mint a mesében. De annak a banyának hála, most élhetünk örökké, tíz éves gyerekként. Öldökölve, mint az állatok.
– Nekem is nagyon hiányzik! – gondolta elkeseredve a fiú. Ha képes lett volna rá, akkor zokogott volna. De nem volt rá képes. – Az ember azt mondja, hogy az idő minden sebet begyógyít. És hogy aki meghalt, az már csak futó emlékként fog bennünk élni, de anya már vagy ötszáz éve halott, és még mindig ugyanúgy hiányzik!
– Nekem is! – Jul újfent felsóhajtott. – Ennek véget kell vetnünk! Adjuk fel! És szálljunk szembe Hemerával. Nem sok esélyünk van ellene. Ezt tudom. Te tudod hány éves?
– Nem! Nekem nem mondta el.
– Háromezer éves.
A kisfiú álla szétnyílt meglepetésében. Ekkor értette meg igazán, hogy miért Hemera a vámpírúrnő. Talán ő volt az első vámpír.
– Igen, ő az első vámpír, és azóta életben van. Ő mesélte egyszer nekem. De ez nem teljesen így van, hogy ő volt a világegyetem első vámpírja. Ugyanis a vámpírok másik galaxisból származnak. Mármint az ősvámpírok. Akik teljesen máshogy néznek ki.
Jan ámulattal hallgatta húga gondolatait.
– Hemera nekem mesélte egyik este, amikor te táplálkozni mentél. Én nem voltam éhes, mert a tanyánk felé tévedt egy oroszlán. Akkor még Afrikában laktunk, emlékszel?
– Igen, kétszáz, vagy talán háromszáz éve?
– Úgy valahogy. Szóval mesélte, hogy amikor még ember volt, akkor akart nagyon gyereket, de akkoriban, alig pár ember tudott egészséges gyermeket szülni. Neki sem sikerült. Az ura elhagyta, és ő járni kezdte a világot. Egyik este aztán egy erdőben vert tanyát. Nem messze csapódott be az ősvámpír űrhajója.
– Jul, és Hemera elmesélte, hogy hogy nézett ki?
– Igen – bólintott a kislány gondolatban –, hasonlított egy emberre, de csak annyiban, hogy a teste emberi alakú volt. A feje, viszont hosszú, előrenyúló nyúlvány, aminek a végén tűhegyes fogak sorakoztak.
– Hemera nem menekült?
– Szerintem az ősvámpír megbabonázta, ahogy mi is ezt az asszonyt, aki befogadott éjszakára.
– Igazad lehet.
– És miután Hemera mozdulatanul állt a vámpír köddé alakult, és bele szállt az orrlyukán át. Aztán elrepült az űr-hajóján.
– Értem, biztos ő amolyan terjesztő volt.
Ekkor hallották meg mind a ketten Hemera vámpírúrnő hangját a fejükben.
– Gyermekeim, gyertek be az erdőbe, én itt várok rátok! Ha nem jöttök, kiírtom az egész falut!
– Megyünk, de nem azért, hogy újra hű szolgaként kövessünk, hanem, hogy megölj bennünket.
Jan és Jul fejében csend, Hemera nem válaszolt.
– Gyerünk húgom! – mondta ezúttal a kisfiú fennhangon, hogy nagyobb nyomatékot adjon mondandójának. – küzdjünk meg vele!
***
Az erdő mélyén Jan és Jul, ott állt szemben a vámpírúrnővel. Szeme kifejezéstelen. Nem tudták megállapítani, mit érez.
– Pusztíts el minket! Nem akarunk így élni! Az édesanyánkkal akarunk lenni a túlvilágon.
Hemera felkacagott.
– Mit gondoltok? Számotokra van túlvilág, vagy számomra? Egy másik faj vagyunk, semmi emberi nem maradt bennünk!
– A kockázatot megéri. Mi a legrosszabb ami a halál után jöhet? Bármi is az, ettől csak jobb lehet.
Hemera vámpírúrnő gondolatai elcsendesedtek, ki-ürítette elméjét, majd beletörődve bólintott.
– Hát legyen. – gondolta szomorúan, és odalépett a kicsikhez. Lehajolt hozzájuk.
– Én szerettelek titeket, és ez örökre így marad. – Hemera nosztalgikusan pillantott körbe az erdőben. – Itt kezdődött minden ebben az erdőben.
– És itt fejeződik be – gondolták kórusban Jan és Jul. – sajnáljuk, de mi menni szeretnénk. Tovább lépni, reméljük egy jobb életbe, mint ez volt!
– Ég veletek gyermekeim! – szólt Hemera. Felegyenesedett, aztán kinyújtotta karjait, amelyek örvénylő ködfelhővé alakultak, beszippantva a két vámpírt.
1450. Március 13.